A Szent István Egyetem Georgikon Karának kezelésében álló területen található Szendrey Júlia szülőháza. Szendrey Júlia kiváló írónő, költő volt, neve mégis Petőfi Sándor múzsájaként, a világirodalom talán legszebb szerelmes verseinek ihletőjeként maradt fent. Az emlékhely a 71-es főút és a Keszthelyre vezető Fenéki út között található, a Szendrey majorban.

A kiállítás kurátora dr. Ratzky Rita, a Petőfi Irodalmi Múzeum főtanácsosa volt.

Az ünnepélyes megnyitóra 2009. március 13-án került sor. A tudományos ülést követően dr. Wernitzer Julianna a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóhelyettese, dr. Dublecz Károly dékán és Ruzsics Ferenc Keszthely város polgármestere emlékfát ültetett az emlékszoba "újjászületésének" emlékére. A hivatalos megnyitóbeszédet dr. Wernitzer Julianna tartotta. 2009. májusában került a szülőház kertjébe a korábbi Szendrey Júlia Általános Iskola előtt álló Júlia-szobor, amely a Georgikon Kar jóvoltából felújításra került.

Az emlékszoba az elmúlt 11 évben bekapcsolódott a "Múzeumok éjszakája" és a "Kulturális Örökség Napjai" rendezvénysorozatokba is.

A Pannon Egyetem Georgikon Kar gondozásában, a Georgikon Alapítvány támogatásával 2012-ben jelent meg a Szendrey Júlia emlékkönyv. A kötet bemutatójára a Georgikon alapításának 215. évében, 2012. március 13-án került sor. A kötet második kiadását 2014. augusztus 9-én mutattuk be, amikor dr. Tóth Éva és dr. Lukács Gábor emléktáblát állíttatott, Túri-Török Tibor keszthelyi „szépmíves” plakettjéval az emlékszobánál.

A kiállítás létrejöttét a Pannon Egyetem Georgikon Kar mellett Keszthely Város, a Georgikon Alapítvány és a Nők a Balatonért Egyesület is támogatta.

  

---

Az emlékszoba tárlatvezetéssel látogatható bejelentkezéssel.

Időpont egyeztetése céljából kérjük, hogy hívja a 06/30 960-7460 számot, vagy írjon elektronikus levelet a

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre.

---

 

A hely, ahol a szerelem született…
Szendrey Júlia emlékszobájának két éve

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” – ki ne ismerné Petőfi halhatatlan „Szeptember végén” versét…?
Ki ne emlékezne a mű tragikus, önbeteljesítő végére?
A világirodalom talán legszebb szerelmes verseit ihlető „feleségek felesége”, Szendrey Júlia szülőhelyén 2009-ben kialakított emlékszobát a Georgikon Kar működteti.
Rövid írásom visszaemlékezés az első két év eseményeire: Múzeumok éjszakája, Kulturális Örökség Napjai és 250-nél több látogató.

Ami a világnak Rómeó és Júlia, nekünk magyaroknak: Júlia és Sándor. A halhatatlan, örök szerelem szimbólumai… Ahogy az emlékszoba körül is minden szimbolikus: a vörös rózsák Júlia csodálatosan felújított, „újjászületett” szobra előtt természetesen a szerelmet jelentik. A kislevelű hársfa – melyet Wernitzer Julianna, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóhelyettese; Keszthely Város polgármestere Ruzsics Ferenc és Dublecz Károly Dékán Úr ültetett – a „kisöccse” annak a csodálatos, hatalmas hársnak, mely az intézői ház udvarán áll, nagy idők élő tanújaként, szimbolizálva ezzel a „ múltat s jövendőt”, de többet is. A hársak hosszú életű fák, több nép is szent faként tiszteli-tisztelte őket, törvénykeztek alatta, egyes részeit gyógyításra használták, az Istenek lakhelyének vélték. Enyhén szív alakú levelei sokaknak a barátság, sőt, a szerelem szimbólumai… Ha már szerelem: gyakran elhangzó kérdés az emlékszobánál: „bűnös”asszony-e az özvegyi fátylat idő előtt eldobó Szendrey Júlia…? Nehéz megítélni… Férje, a látnok költő Koltón, mézesheteik alatt (!) 1847 „Szeptember végén”írta versét, de 1846-ban már „Egy  gondolat” bántotta… Sőt, 1843-ban megírta: „Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költõ-fiadnak, Anyám, soká, örökkön él.". Megérzés? Előrelátás? Akárhogy is: hátborzongató…

Ismerhette-e verseket Szendrey Ignác, a Festeticsek, majd a Károlyiak kiváló gazdatisztje, egykori Georgikoni hallgató, aki gyermekeinek példás nevelést, iskoláztatást adott? Nem tudom. Csak ezekért tiltotta a fiatalok találkozóit, vagy rendezett egzisztenciával rendelkező férjet akart legidősebb lányának, Juliannának? (Nem elgépelés: az anyakönyv szerint Szendrei Julianna született a kis szobában, ráadásul nem 1828. december 29-én, hanem 1829. január elsején. Ismerős a történet – Petőfi 1822-’23 fordulóján született, Alexander Petrovicsként…).

Ady szerint csak „komédiázott” az „öreg”, s jól tudta: egymásnak teremtették őket, de nem merte vállalni a felelősséget a döntésért… A szoba tárlatvezetése részben erről szól, Júlia skandalumairól, a határokról, melyeket feszegetett, a „második” házasságról, a vitriolos tollú újságírókról, Andersen „cinkatonájáról”, az írónő saját műveiről, a „magyar George Sand” sírba vitt titkairól. Természetesen a Georgikon története, agrármúltunk egy nagyon dicső időszaka, Keszthely és a Festeticsek története, még sok minden más is megemlítésre kerül…

Az emlékszoba idén a rendszeres nyitva tartás mellett június 19-én a Múzeumok éjszakája, valamint a szeptember 18-án és 19-én az Európa-szerte megünnepelt Kulturális Örökség Napjai rendezvénysorozatba is bekapcsolódott, szép számú látogatót vonzva.

Az emlékhely az elmúlt két évben érdekes színfolttá vált a Szendrey-telepen. Nagy öröm, hogy az itt lakók vigyázzák, óvják az értékeket, legyen az szobor, pad, vagy virág, hála Istennek semmi sem tűnt el, sőt, olykor gyarapodik is a kiskert. (Mindenkinek köszönet ezúton is, aki bármilyen módon segíti, támogatja az emlékhelyet!)

A szoba találkozóhely is lett: egyrészt a jelenben idézzük fel egy sokat szenvedett, némiképp igaztalanul megítélt asszony múltját, jelen és múlt találkozója ez…emellett sok érdekes, a történelmet kedvelő ember  is megfordult már itt, ismeretségek is kötődnek. Szerencsére egészen apró gyermekektől aggastyánokig sokan látogatják a szobát, ami mutatja: Szendrey Júlia mindenkinek jelent valamit, üzenete van. Az üzenet megfejtéséhez három idézetet emelnék ki.

Fiatal házasként írta: „Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát.” 

Petőfi eltűnése után már jóval sötétebb a kép: „Sötét titkoknak bölcsője a jelen, megfejthetetlen talány a jövő, széttéphetetlen a fátyol, mellyet reá a sors vetett. Rövid időn előttem fog állani a való egész meztelenségében; de ha sejtésem nem csal, jaj nekem! Még csak reményem se marad! nem fogok bírni semmivel a világon, de szegénységem ollyan lesz, mint lenne a mindenség királyáé, ha egy pillanatban mindenét elvesztené; és lehet-e ennél kínzóbb? Inkább soha semmivel sem bírni, mint aztán mindent elveszteni”.

1856-ban már ezt írja versében:

”De kijutott nekem Ezen a világon;
Csak már vége lenne, Egyre azt kivánom.
Mit annak az élet, Kinek nincs jövője,
Kinek a jelen csak A múlt szemfedője!”

Sorsa jól mutatja: szeretni és szeretve lenni a legcsodálatosabb – de sajnos múlandó – állapot az életben…

Lukács Gábor

(Az írás megjelent a Georgikon Kar hivatalos lapjában, 2010. októberében).